A 18. századtól a város a halászat jogát módosabb halászgazdáknak, fiséreknek adta bérbe, halászati joguk a 19. század első felétől a Tisza egyes szakaszaira is kiterjedt. A 80-100 méter hosszú nagyhálóval fogott hatalmas mennyiségű halat részben a város lakói fogyasztották el, részben feldolgozva (hasítva, sózva, szárítva, füstölve) szállították tovább Arad, Temesvár, Lugos, Zágráb felé. A kishalászok kisebb, egy embörös eszközökkel: 20-40 varsával, pöndölyhálóval (dobóháló), gyékényparákkal felszerelt marázsahálóval, kecével, tapogatóval és különféle horgokkal szerezték meg a család és a szűkebb környezet számára biztosított, kisebb mennyiségben a piacra kerülő zsákmányt. Értékes tiszai halnak számított a kecsege, a süllő, a harcsa, a sőreg és a ponty, gyakori zsákmány volt a bucó, a márna, a keszegfélék, a menyhal, a sügér, a compó és a kárász. A halállomány csökkenésével a 19. század végére a folyami halászat fokozatosan elvesztette gazdasági jelentőségét. Az 1931-1960 között a Tiszából kifogható hal mennyiségének pótlására kiépült a Fehértói Halgazdaság, amely máig ellátja a várost minőségi friss hallal. A halgazdaság működéséről, a közelmúlt fejlesztéseiről, gasztronómiai és gazdasági jelentőségéről beszél Sztanó János, a Szegedfish Mezőgazdasági Termelő és Szolgáltató Kft. ügyvezetője.

felnőttek, fiatalok, nyugdíjasok